V. NEM LINEÁRIS ÍRÁS

A mesterséges intelligenciát kutatók szerint az elménkben összeállt kognitív háló nagyonis hasonlít a Hypertexhez, valószínűleg ezért nem éreztük olyan átütő újdonságnak a megjelenését, holott gondolataink írásos vetülete még sohase volt ennyire „természetes”, ez a forma, hacsak ezen a síkon maradunk, forradalmasítani képes a tudományokat csakúgy, mint az irodalmat.

Meggyőződésem, hogy olvasásunk mindig is kevésbé volt lineáris az írásnál, hisz az a szövegek túlnyomó részében egy adott irányba tart. Írásunk ma még alapvetően lineáris, a könyveket általában elejétől végéig olvassuk. Ha verses- vagy novelláskötetről, gyűjteményről van szó, tetszőleges sorrendben olvashatjuk a részeket, folyóiratokban össze-vissza ugrálunk, újságot akár hátulról előre is lapozhatunk, annak ellenére, hogy a benne lévő szövegek oldalakon át létezhetnek.

A nyomtatott szöveg két nem lineáris formája számomra roppant érdekes: az egyik a nem lineáris szerkezetű nyomtatott szöveg, a másik a lexikon – katalógus. A nem lineáris regény csal, ugyanis elejétől végéig kell olvasni, de a szövegben az időrend meg van cserélve, vagy nincs is benne idő, csupán összefüggések hálója.

A nem lineáris írás tulajdonságait taglalva két szempontból indulhatunk el, úgy, hogy megkülönböztetünk tudományos és szépirodalmi szöveget.

A szerző tudományos szövegekben megpróbál (ha szilárd meggyőződéssel és örömmel szeretné velünk felfedezését megosztani) egyfajta mainstreamet tartani, ez a szöveg törzse, a ki nem hagyható, és általa rendkívül fontos mondanivaló. Ami szervesen nem a szöveg része, az lekerül a lábjegyzetbe. Ha még jobban egységessé szeretné tenni a szöveget, és hogy az olvasmányosabb legyen, mindent, aminek szerepelnie kell, ám elvonhatja figyelmünket, a végjegyzetbe kerül, amit általában akkor kezdünk el tanulmányozni, amikor végeztünk a teljes szöveggel.

A hagyományos tanulmányíró, mielőtt elkezdené munkáját, cédulázik, vagy éppen dokumentumokból, hypertextből ollóz ki darabokat, ezeket próbálja majd meg egy szálra fűzni, ezzel is hangsúlyozva saját fontosságát, önmagát a fő rendszerező szempontalapjává téve. Ebben majd olyan grammatikai eszközök lesznek a segítségére, mint a lineáris és globális kohézió. Kuhlen szerint[1] általánosan megfogalmazható igény, hogy egy hypertext minden egyes információegységének önmagában is koherensen zártnak kell lennie. Annyiban vitatnám ezt a gondolatot, hogy a hypertextnek éppen az a küldetése, hogy nyílt szöveg maradjon, és nincs szüksége globális kohézióra (a lineáris eleve ki van zárva, hisz láthatjuk, egy hypertextben nem lehet hivatkozni rendesen még a következő fejezetre). A hypertext így egy fokkal még relatívabbá teszi az időt: ha egy idézetben a tegnapot előző napként közvetítjük, úgy a fakultatív olvasásiránynak köszönhetően egy hypertextes tanulmányban már nem létezik az „előző”, vagy „következő” fogalma, „valamelyik” lép a helyükbe.

A szépirodalomban a szerző szabad kezet kap, ha úgy érzi, szövege összetett, és mindentudó kell, hogy legyen, lineáris szerkesztésmódot követ, végigvezet egy szálat, ki nem engedve az irányítást egy pillanatra se a kezéből. Azonban, amikor a nagy történet szétesett sok kis történetre, nem kell a teljesség igényével élnie, szövegének jó formát adhat a hypertext.